Hősök vagy terroristák

Szerző(k): Türk Attila

Minden jó, de mi a vége? Ennyi fért ebbe a könyvbe. Tudom, hogy még így is hiányos. Nem szerepelnek benne például a japánok. Ahol 1944-1945-ben a kamikaze-pilóták a halált is vállalva vették fel az egyenlőtlen harcot az amerikai túlerő ellen. És nemcsak a japán nép, de minden tisztességes ember hősnek tartja őket ezért. Viszont érthetetlen, hogy ugyanott, alig 25 évvel később egyes szélsőséges terroristák Japán Vörös Hadsereg néven kezdtek akciókba. Vörös Hadsereg? Ott, ahol 1945 szeptembere, Sztálin hitszegő támadása óta ez a szó az orv területrabló fogalmával volt egyenértékű? Annyira, hogy Japán máig nem is kötött békét Sztálin utódaival, mert soha nem fogja elismerni az akkori hódításokat? Azután meg jöttek az őrült ideggázos merénylők, akik a metró ártatlan utasait pusztították sarinnal? Nem csoda, hogy egyik irányzatra sem volt vevő a japán nép. Vagy Latin-Amerika? Ahol a jenki amerikaiak és a Mexikótól Chiléig élő fehér bőrű, spanyol nyelvű népek viszonya immár 150 éve közmondásosán rossz? Mert a jenkik lenézik és utálják a „latinokat", míg a büszke spanyol-származékok az észak-amerikaiakra akasztott „gringó" szóra azonnal köpnek? Pedig akárhogyan is számoljuk, ma már az USA több, mint 200 millió lakójából alig kétharmada az, aki angolszász fehérnek vallja magát, és egyre több a „latin" míg Latin-Amerika félmilliárd lakójából legalább 300 millió szintén fehér bőrű? Ebben a légkörben egy cseppet sem volt csoda, hogy a „latinok" ott lázadtak a jenki befolyás ellen, ahol csak tudtak. És ha a jenki közvéleménynek például Fidel Castro Kubája terrorista volt, akkor 500 millió dél-amerikai számára már csak ezért is rokonszenvessé vált Kuba? Más kérdés, hogy a rengeteg dél-amerikai forradalmi kísérletben olyanok is akadtak, amelyeket nehéz lenne hősinek nevezni.